www.Mélykultúra.COMolytalan

Bejött tegnap az üzletbe egy szerzet, izé ember. Identitást szeretett volna. De lévén szó fűszerüzletről, így elhajtottam. Venyigével.

Állítólag valami nemesbre vágyott. Azt mondtam tegye ezt inkább valahol máshol (akkor úgy mondtam neki: másutt), és elhajtottam. Venyigével.

Néhány óra múlva visszajött néhány társával, és szétverte az üzletet. És a tulajt. Ott feküdtem vérbe fagyva, töprengve, milyen tökéletes is ez a világ. Azt hiszem minden csontom pozdorjára tört. És még a homlokom is viszketett.

Ó, ezek a fortyogó forrgadalmi idők, be szépek! Mindenki bátor, és mindenki bátrabb a másiknál. Olykor még önmagánál is. Félrértelmezett Übermensch-kurzus mesterfokon!

De mindez miért, és hogyan, és mi által? És főleg mi az élet értelme?

A nyálkás padlón fekszek mire valaki benéz az ablakon. Int, talán. Jól jönne egy kis segítség, no de ha már egyszer renitens (vagy renegát?, ezt mindig kutyulom) lettem, akkor mást ne is várjak. Jó tett helyébe jót, rossz helyébe, hm, igen úgy van, valami hasonlót… Közben valaki a közelben békésen ordibál, kezében láthatóan humanitárius célokra előkészített kkve-szerűséggel (közös biztonságunkra különleges veszéllyel). Ó az a humanitás, be szép! Szinte mint a forrgadalmi idők. Egyiket éljük, a másikat féljük, hm, hm, közhely potyog kifelé a számon az ütésektől meglazult fogharmonikám közepette.

Krízis van, tata, verstehst du mich? – szólítgat fiatalos eleganciával, fogán (mert neki még bent honol) fényesen csillog a trí-kolór, szemében az ifjonti hév buzgalma pezseg, pezsdül, azt hiszem megrepedt a koponyám, valóban krízis van, sejtem. Zsendül a zsendice, isten álld meg a magyart, ráférne, de nekem is hullik, de a vész nem mullik, haha, el-elleztem, valami legbelül meghasadt, gyötör a hiány, meg annak az érzete, valaki kapcsolja be a tévét, képet akarok, mozgást, szívni magamba a történést, látni, okulni, butulni, vagyis dehogy, hiszen úgyse hagynám elveszejteni magam, van nekem önálló, jól képzett, szelfméd kiképzett égzisztenciám, vagy mi, ami bölccsé tesz, de! Mi a fene folyik itt? Megkergültem. Vagyis bekattantam. Vidéken szokás kergülni, ahonnét jöttem, no de itt bakattanni trendi, és főleg mindent trendiként érezni.

Érezhetek, érzeleghetek, végülis időm az van. A vérem csendesen csordogál, békésen.

Valami eltörött. Kitt-katt, muzsikálnak a csontjaim. Lassan próbálok tápászkodni, de gyorsabban zuhanok vissza; megelőztem önmagam, hurrá. Kint csatazaj, forrgdalom, zsendülés és zendülés, az elvetett mag sarjad, bár az a bűzlő féreg már ideje rágja, kóstolgatja, szimbiózis, trallalla. Bárrcsak lenne nálam egy kis plácébó, és gyorsabban gyógyulhatnék, vagy valaki kapcsolja már be azt a fránya tévét, elpusztulok a tudatlanságban, na meg ez a néhány sajgó porc, megerőszakolt idegvégződés sem könnyít.

Mindezek ellenére valahogy mégis jó volt ott lenn a hideg, alvadó vértől krémes hártyával kocsonyáztatott padlón, és békésen halogatni az életem. Máskorra, későbbre.

Kintről pedig mintha lövés zaja dörrent volna, pedig lehet hogy nem.

Több mint egy órája üldögélt a számítógépe előtt, tekintetét mereven a billentyűzetre szegezve. Jól álcázva, hogy - a látszólag - a billentyűzet apró karakterein megtapadó tekintete valójában a semmibe réved. Tökéletesnek tetsző álca, még saját maga számára is hihető. Időnként fel-felpillantott, de mind izgatottabban nyüzsgő szemgolyóit egyre jobban irritálta a megállás nélkül egy ritmusra lüktető, de mindvégig mozdulatlan kurzor illanó villanása. És újra, és újra.

Nem pusztán a "kellene" külső késztetése csiklandozta a lelkét, hanem egyszersmind idegpályáinak olthatatlan és oldhatatlan egy húron pendülése, az "akarás" dallama. Mégis úgy tűnt, a mennyei szférák zenéjének összes simogatva kényeztető hangja sem lett volna elégséges, hogy a fáradt és fásult ujjbegyek felfüggesszék tétlenséggé fajult sztrájkjukat, és munkára ösztökélve magukat, lágyan de határozottan a billentyűzet gombocskáihoz simuljanak. A simogatás ebben az esetben bárgyú pótcselekvésnek bizonyult volna csupán, kényeztető ölelés és lelki felhangolás helyett valami erősebbre volt szükség. Mondjuk egy korbácsra. Egy erős suhintásra, melynek már a csapása is elementáris erejű sikolyt vált ki a halandóból. Egy hangot. Egy szófoszlányt. Majd talán még egyet, és aztán újabbnál újabbakat, amelyek végül mondatokká formálódnak, és amelyek aztán önálló létük jogán követelik hordozójukat, hogy papírra vesse őket.

A nőt kívánta. Majd belepusztul az éhségbe. Szánalomra méltó kínjában hibátlan felső fogsorával egymás után, mind gyorsuló ütemben ejtette fogságba alsóajkát, fogsorát fel és le surrogatva több napos borostából lassanként szakállba boruló sörtéihez. Bal keze az egéren pihent, tétlen tenyeréről mind jobban terebélyesedő izzadtságfoltokat hagyva azon, jobb kezével egy ócska papírdarabot gyűrögetett. Az emésztő csendben fülsüketítő zajnak hatott az apró papíros sercegése, amely úgy tűnt, szép lassan az őrületbe kergeti.

A sercegő papír zsivaját a zárba fúródó kulcs nesze törte meg, ahogyan határozott mozdulattal behatolt, majd a kellő irányba és a kellő intenzitással elfordult a zárszerkezetben. Pontosan hallotta mindezt, mégse mozdult. A korhadt parkettán gyorsuló lépések jelezték a tétlenség záróráját, a pillanatot, ahonnét már nincs visszaút. De ki is akarna visszatérni ide, ebbe a posvány letargiába, ahol egy aprócska kurzor vibrálása jelent és jellemez minden érzékiséget?

A Nő, aki kopogó lépteivel néhány szemvillanás alatt a lakás amúgy egyetlen szobájában termett, megállt az ajtóban. Nem volt több koppanás. Érezte, hogy ott áll, hallotta zaklatott szuszogását, szemtelen mozdulatlanságát. Várt és kivárt. Ahogy a Nő is.

Partnerére talált. Nem pusztán holmi nőcske tántorgott be az ajtaján, felsőtestét a fehérre mázolt falnak támasztva, hanem a múzsa, a megmentője - a Kihívás. Meg akarta kapni bármi áron. Megkapni, behódoltatni, alávetni, de legfőképpen ...

Az illata. Eddig észre sem vette, hogy bármiféle kötődést mutatna bármilyen parfümaroma iránt, de ez valami más volt. Más mint bármi amit eddig érzett, ha érzett is egyáltalán. A frissen szopott barack ízdús nedvét juttatta eszébe. Pedig talán efféle illat nincs is, talán nem is létezhet, most mégis érezte, és még inkább érezni akarta. Beleharapni, beléhatolni, kiszívni az utolsó cseppjét is. Megmerevedtek az ujjai. Jobb kezének mutató és középső ujját egymáshoz szorította, és két ujját, mint aki zongorázik, végigsimította a klaviatúra rideg buckáin. Az addig tétlenül villódzó kurzor életre kelt és őrült vágtába kezdett. A monitoron összefüggéstelen betűsor jelent meg, de ahogy saját maga számára is váratlanul felpillantott, a legkristálytisztább üzenetet vélte megpillantani ebben a látszólag célt és értelmet nélkülöző betűhalmazban: "TEDD MEG".

A hosszú mozdulatlan üldögélésben elkényelmesedett csontjai hangos reccsenéssel adták tudtul gazdájuk gyors és legalább ennyire meglepő mozdulatváltását. Lábait kiegyenesítve, széles lendülettel hátralökte a székét, és az abba belesüppedt teljes testi önmagát, de a következő pillanatban már fel is emelkedett a székéből, konstatálva, hogy a Nő előtt áll. Csupán néhány centi választotta testi valóját a Nő hús-vér testiségétől, amelyet nem mellékesen csak néhány aprócska ruhadarab fedett többé-kevésbé. Tekintete őrült módjára cikázott a Nő egész lényén, elfeledve, hogy néhány perccel korábban még egyedül a felbukkanó s tovatűnő kurzorvillanás kárhoztatta totális tehetetlenségre, megfosztva minden élőtől, mindattól ami eleven. De ez a Nő maga volt az érzékiség, a testet öltött erotikum, az a bizonyos tárgy amely minden egészséges és beteg vágy sajátja. Az addig együgyű vegetációra kárhoztatott érzékszervei egyik pillanatról a másikra az érzékek zavarba ejtően dús örvényébe kerültek, egyszerre oltva ki és erősítve egymást. Az illata, a tekintete, a teste, a hangja… Nem, a hangját nem is hallotta még, de úgy érezte ebben a tébolyító érzéki-érzékszervi zsibongásban képtelen lenne még több ....-t befogadni, józan ésszel és ítélőképességgel felfogni. El kellett fojtani a hangot - legalábbis egy kis időre. Száját a Nő ajkainak pirosra rúzsozott húsára tapasztotta, azzal az előre feltett szándékkal miszerint azt többet el sem engedi. Fogvatartóból azonban gyorsan fogvatartott vált, amikor a Nő vékony karjait szinte észrevétlenül tompora vonala mentén körébe fonta, majd mintegy kapaszkodóként használva, egészen közel húzta magához. Az a test, amit az imént még a szemeivel vizslatott, most jelt adott.

 Az egymástól eloldott részek találkoztak, ajak az ajakkal, bordák a bordákkal, csípő a csípővel, lélek a lélekkel.

Mi-sem történt ma a világban.